Lerombolt szerelmek
rúzsfoltos téglarakásain
lángra kapnak lépteim.
Késsel a hátamban vonszolom magam
miközben a porban játszó
ártatlan kisgyermekek arcát
forró lángnyelvek cirógatják.
Tehetetlen üvöltésük
a lángok martaléka.
Csontig marja bőröm
majd belevési neved
az egyre bomló idő.
Nincs mibe kapaszkodjak.
Feloldana az önkívület
ha elrejtőzhetnék betűk közé,
illatos oldalak hasábjain.
Elmosódnék a szemedben
de nem mint a könny,
amit azonnal elmorzsolsz,
úgy mint egy kacskaringós
mondat, amihez bármikor
visszatérhetsz, amit
bármikor újraértelmezhetsz.
Maradék bőröm lefejtem magamról,
hadd szaggassák cafatokra
a harsányan csaholó, pajkos ebek.
Eleven, zörgő csontváz
lépked a romokon,
keresi arcát, keresi önmagát,
amit már tükörből sem ismer.
