HTML

Valóságba pottyantott kockacukor

Friss topikok

  • fuloptamas: köszönöm szépen, sok sikert az érettségihez, ügyesen... (2012.04.28. 17:00) A név
  • fuloptamas: nagyon figyelmes, köszönöm! (2012.02.16. 16:33) Itt leszel
  • petite francaise fille: @fuloptamas: megéri :) (2011.11.18. 12:58) Ki a szabadba!
  • pöttömpanna77: "Vagyok, mint minden ember: fenség. Észak-fok, titok, idegenség."-ezzel írnám le magam. De egyszer... (2011.11.15. 23:26) Ha egyszer megérkezem...
  • fuloptamas: szintén! (2011.09.16. 11:01) Játékom vagy

Linkblog

lebegnek az otthontalanságban
az ajkaimról világgá ment 
elárvultan szédelgő szavak
 
sehol egy rés
sehol egy ajtó vagy egy ablak
 
valami dohos pinceszag lehet a szívemben
nyelvem helyén penge
 
ismét nem értem az egyenletes dobogás miértjét
 
nem is dobog
vonaglik
 
két megkövült mondat fülemben
az első és az utolsó
 
a színek egyre kedvetlenebbek
a fogyó hold egyre fakóbb
 
kihez és hová kérdi egy hang
dörömbölve mélyről
 
válasz nincs
árnyékom is elhagy
 
halványodom
 
talán valaki elindul felém
nem is olyan régről

Szólj hozzá!

"Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra."
 
Nyújtanak-e menedéket
az elfüggönyözött szobák?
Az vagy-e még, aki akkor,
vagy már valaki egészen más?
Leszel-e még olyan, aki akkor voltál,
amikor megtaláltál?
Az vagy-e most, aki azelőtt
sose voltál?
Gondolod-e még, amit akkor?
Érzed-e, amit akkor érezni véltél?
Ha nem, tudod-e
hova tűnt, hova bújt, hova menekült?
Ha újra találkoznánk, mit kérdeznél?
Ha megtehetnéd, újrakezdenéd?
Dühösen vagy szomorúan mondanád
- ha mondanád -
hogy én voltam, aki letaposta közös virágaink?
Elhiszed-e - el kell hinned -
hogy ha megint elültetnék egy szót,
akkor újra kinyílna a világ?

Szólj hozzá!

Eleven táplálékként
az éjszaka korgó gyomrába
vetem magam.
 
Kint azonnal vállaimra hull a sötét
és mellém szegődik egy vézna árnyék.
 
Ürességtől kong a környék,
ahol régóta már minden léptem idegen,
csak megyek és oldalra pillantva látom,
ahogy a sápadt holdfény lustán megcsillan a síneken.
 
Nem a csend az, ami ijesztő,
nem is a váratlan kanyarokkal teli szűk sikátorok,
nem is a köd szaggatta homályos alakok,
nem is a táblák, házak, eső verte ablakok.
 
Egy valami frusztrál nagyon:
a körülöttem ólálkodó baljós nyugalom.
 
De mégis, olyan békések tőle az utcák
és a házak falai,
mint az arcon elkenődött szelíd álom,
vagy mint szerelmesek veszekedéseinek végén
finoman ütköző ajkaik.
 
Formát öltenek a gondolatok,
álmok és rémálmok.
 
Egy porcelán váza sétál belsejében a boldogsággal,
két villanypózna közé kifeszített cérnaszálon.
 
Újrakezdésre nincs lehetőség.
 
Összetörve, darabokban
létezhet folytatás.

Szólj hozzá!


Valahol a kettő között
lennék kifeszítve szívesen.
 
Szeret, nem szeret.
Tűhegyes kételyek 
karcolnak a koponyámba
kérdőjelet.
Nyakamban az éjszakával
nézek farkasszemet az
ismeretlennel.
Szél hátán felkapaszkodott
suttogás
hullik a vállaimra,
lassan araszol
befelé.
 
Igaz, nem igaz.
Nehéz a levegő,
akár a léptek,
szívem
egészen megfeketedik
mire a szakadékhoz
érek,
kifacsarják színét
az elhanyagolt
emlékekké zsugorodott
évek.
A kedves, becézve
szólító hang
fülembe csontsovány
vigasz,
arcomról leolvad
a mosoly,
mint haldokló gyertya
derekán a lassan csorgó
viasz.
 
Volt, nincs.
Mi fent volt magasan,
lehullt.
A fakó csillagok
beletaposva a sárba,
a maradék felhőkből
pedig sűrű ködöt szőtt
a hajnal.
Még egy lépés és
zuhanok.
Akár lent, akár fent,
belül ugyanott
vagyok.

 

Szólj hozzá!

Álmokból összetákolt létrán
mászok fel az égig
a kedvenc csillagomért.
 
De még ez sem lehet
elég szentimentális,
még ez sem lehet elég szép
ahhoz, hogy megfeledkezzek
pizsamában hason csúszni
a tejúton.
 
Senki nem szól rám.
 
A részeges angyalok
szanaszét hevernek,
citerahangon horkolnak
és kifolyik a nyáluk
sörtől bűzlő szárnyaikra.
 
Meztelen talpamat
egy majdnem fekete
felhőfoszlány csiklandozza.
 
Jól esne egy kávé
de az égből csak pár csepp
hajnal csordogál.
 
Kiöltöm a nyelvem és rácsorog.
 
Fahéj és narancs
keveréke a számban,
enyhe szilvás utóízzel.
 
Össze-vissza csókolom
az égbolt csinos hasát,
ajkaimra tapadnak a csillagok.
 
Enyhe barackillatot
cipel hátán a szél.
 
Szivárogni kezd a reggel,
az első gyámoltalan napsugarak
megcirógatják az arcom.
 
De még ez sem lehet
elég fantáziadús,
még ez sem lehet elég költői ahhoz,
hogy tovább folytassam a hazudozást.

Szólj hozzá!

16.
február

A név

fuloptamas  |  2 komment

Egy korszak emlékének...

Bárhol is legyek, bárhol is legyél,
olthatatlan a szomjúságom, éhezem és
rettentő száraz a levegő
de megyek mert menni kell s élek
aljasok közt mert élni kell.
 
Sárban fürösztöm a szívem, 
áztatom egész éjjel, hogy
reggelre átvegye a színét és
amikor odaadom, majd undorral mondhassam: Tiéd.

2 komment

 

A kulcslyukon át alig hatol be a fény,
tompán csapódik be az elfüggönyözött ablakokba.
Lassan erjed a csend, szivárogni kezd a temetők szaga.
Hallom a csontok zörgését, orromban virágok illata.
Borotvapengeként hasogatja fülem
a kintről beszűrődő zavaros emberi beszéd.
Meg-megrándul a kezem, a valaha tett
hazug mozdulatok lelkiismerete cibálja, húzza,
a régen kimondott szavakat a sötét megbánásig nyúzza,
kiver a verejték.
Rég volt már ennyire melegem, nagyon rég.
Felvillan egy arc, megszólít egy hang, megsimogat egy kéz.
Kísért a darabokra tört egész.

 

Szólj hozzá!

 

Még sose hozott ilyen hideget a tél,
ha nem jutnál eszembe olyan sokszor,
már rég megfagyott volna a szívem.
 
Mikor elmentél, még sokáig meleg maradt a kilincs,
a szobában különös illatok kergetőztek,
magától reccsent a padló és napokig csöpögött a csap.
 
Élt a ház és minden sarok de ma már?
 
Ma már csak halvány sejtések csiklandoznak
azzal kapcsolatban, hogy merre jársz és hol vagy.
 
Még sose esett ennyire rosszul a levegő,
még sose engedelmeskedett a tüdőm ennyire kényszerből.
 
Most hideg van, nagyon fázom
de tudom, most jön az ősz után a tél, tél után a tavasz,
tavasz után a nyár és így tovább...
 
Te, aki forróbb voltál a Napnál és szeszélyesebb
a hirtelen lesújtó viharoknál, most gyorsabban
olvadsz, mint hó a tavasz küszöbén, gyorsabban
múlsz, mint amilyen gyorsan én melegszem át
a kályha tüzénél otthon, egy hosszú nap után
és egyszerűbb lettél, mint az 1-szer 1.
 
De sehol sem talállak. Hol vagy?
 
Én nem kértem, hogy menj.
 
Amíg újra eljössz, makacs maradok, akár egy kisgyerek,
lekuporodok egy sarokba, ugyanazt hajtogatva:
már pedig itt leszel, itt leszel újra mert ha az idő nem hazudik
akkor te sem, és én neked, csak neked fogom elhinni majd,
hogy nem csak a Nap csókol őszintén és mindig melegen.

 

 

12 komment

"Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg

s csak néha alszik. Bennem él,

de rajtam kívül is."

 

Fény szűrődik ki az ablakodon,
otthon vagy.
A kapuban állok, így csak
elképzelem:
 
lefekvéshez készülődsz,
a hajad fésülöd.
 
A kezem ökölbe szorul
és gyorsabban ver a szívem.
 
Készülök.
 
Az elfojtott indulatok dübörgésétől
nem hallom a külvilágot.
 
A kapuban állok, majd a legközönyösebb
pillantás mögül lassan előlép a bosszú.
 
Felkúszik a falon és beles
az ablakodon.
 
Beles és önmagával szembesül.
 
Nézi, ahogy sminkeli magát,
ajkait rúzsozza.
 
Készül valakihez.
 
Készül valakihez púderes arccal
a csókos szájú brutalitás.
 
A kapuban állok.
 
Vérszagot érzek...

 

 

Szólj hozzá!

 

LiJánnak
 
Ülünk a kivilágított teremben.
Téged is lenyűgöz a csillár,
a fényről beszélgetünk.
 
Csak mi ketten, néhány festmény, a szavak,
nem sok, elférünk.
 
Te már egy mozdulattal többet mondasz
mint a falakon lógó képek
és én a közeledben érzem,
hogy ember vagyok és élek.
 
Esetlen kérdésekkel kényszerítelek,
hogy beszélj még.
Beszélj, közben odaadom mindenem,
kivéve a szemem, a szám, az orrom, a fülem.
 
Beszélj, beszélj nekem.

 

 

Szólj hozzá!

 

A gyermekkor halványan pislákoló fénye mellett
nagyokat nyelve gondolunk vissza
milyen volt még mindenért sírni,
elfüggönyözött szobába bújva
sírni és várni, hogy egyszer csak
megun minket a gond, megriad a gyereksírástól
és messze menekül.
Megunja apró szívünk facsargatását
és ahogy régen sokszor én is,
egy idő után új játék után néz.
A gyermekkor halványan pislákoló fénye mellett,
nagyokat nyelve, a kételyek sűrű lombja alatt,
ahol a kényszerek árnyékától sehogyse szabadulhatunk,
rádöbbenünk, hogy micsoda boldogság
egy meleg szobában szótlanul simogatni
egy szelíd, puha női arcot,
simogatni és hallgatni a bőr sistergését.

 

 

Szólj hozzá!

"Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?"
 
 
Mindent megbeszéltünk már,
amit egy élet alatt meg lehet.
 
Utoljára megszagolom
hamuszürke hajadat.
 
Remegő kezembe veszem
remegő kezedet.
 
Száraz ajkaimmal megcsókolom
ráncoktól barázdás arcodat.
 
Nézlek.
 
A sírba viszem fátyolos tekinteted.
 
Örök álom volt
és most örökre vége.
 
Velem jössz vagy itt maradsz?
 
Reszket a szívem,
mint a mécses lángjának
gyámoltalan fénye.
 
Találkozunk még...

Szólj hozzá!

 Ki a szabadba!

A szabadság őrületétől részegen,
illatokkal takarózni és napfényt enni.
 
Pohárba gyűjteni a könnyeket
és azzal oltani a szomjúságot.
 
Minden előzmény és következmény nélkül
üvölteni teli torokból,
bőgni és röhögni felváltva.
 
Állathangokat utánozni...
 
Mindenkit vigyorogva
leköpni kézfogás helyett.
 
Apró bogarakkal
cserélni életet.
 
Tanulni az állatoktól,
hűséget a kutyáktól.
 
Négykézláb csúszni-mászni,
azt ismételgetve, hogy: ember.
 
Meztelenre vetkőzni
és újra megszületni.
 
Saját magunknak megbocsátani...
 
Befogadni a múltat,
ezt az átkozott csavargót,
befogadni majd megkínálni
szép szavakkal, meleg tekintettel.
 
Csendesen beletörődni abba,
hogy a lehullott faleveleket
már nem rakja vissza senki.
 
Lassan sétálni az avaron
és hallgatni a ropogását.
Akár a csontok.
 
Megérteni a természet fájdalmát...
 
Megszólítani, aki nincs
és igazat adni neki.
 
Otthont találni a semmiben,
hogy többé sose legyünk egyedül. 
 
Érted ezt?
 
Elfogadni az elfogadhatatlant,
egy utolsót kívánni.
 
Bevallani kit szeretünk,
utoljára meghalni.
 
Ki a szabadba, ki emberek!

 

8 komment

Csak hánykolódom,
mint egy parta vetett hal,
akit a tenger kihányt.
A makacs álmatlansággal dulakodom,
megpróbálok felülkerekedni,
hogy kialudjam a borotvaéles hiányt.
Csak felületes kezelés,
átmeneti orvosság a világra,
foltokban hulló káprázat csupán
de van, hogy aludni könnyű
és álmodni nehéz.

Szólj hozzá!

 

Hiába egyensúlyozok
az alvás peremén,
még egy perc és lezuhanok.
 
Az álom csillámporos
ajkain csüngök, úgy
kényeztetjük egymást reggelig.
 
Valahonnan a mélyből
dörömböl a gyerekkor,
retteg, hogy holnapra eltelik.
 
A cipőmben homok,
a számban valami
kesernyés íz.
 
Zsebemben papírok, toll,
fülemben egy ott felejtett
nevetés, ez minden.
 
Ennyiből kell rekonstruálnom
a múltat, a pillanatképekké
zsugorodott időt.
 
A  múltat, ezt a
tompa zajt, ami olyan,
mint egy távolodó szirénahang.
 
Az emlékezés:
szűnni nem akaró sikoltás,
fülsüketítő csörömpölés.
 
És az arcom...
Felébredek mire
felismerném.

 

Szólj hozzá!

Csendből is
felépíthetők a legnagyobb
borzalmak.
 
A szoba
sűrű homályában ott lebeg
a múlt és
 
az éjből
hímzett gyászfekete köntösben
elém hull.
 
Zsebbe nyúl
és a lábaim elé szórja,
ami volt:
 
neveket,
sebhelyes arcokat, megkövült
üvöltést,
 
több tonna
magányt egy szakadt papírlapon.
Emlékszem...
 
Keresek
egy szikét, gondosan letörlöm
róla a
 
megszáradt
vért s felhasítom a mellkasom,
hogy végre
 
kihulljon
a szívem, a szív, ez a lustán
dobogó 
 
kődarab,
ez a férgek rágta, ábrándok
mérgétől
 
fekete
szerv, hulljon ki, nem ide való.
Nincs tovább.
 
A hazug,
már többször arcon köpött idő
a falra
 
kiszögelt
órán játszik bús melódiát,
csak kattog
 
s a szőnyeg
mohón szürcsöli a véremet.
Hidd el, hogy
 
csendből is
felépíthetők a legnagyobb
borzalmak.

Szólj hozzá!

 Huszka Nórinak

 
 
A kéket keveri el épp.
Feszült csend van, alkotás.
Órák óta görcsben a kéz.
Néma ecsetsuhanás.
 
Riadtan tekint fel rám
de én nem mozdulhatok,
csak úgy, ahogyan eddig:
körbe-körbe vánszorgok.
 
Rongyos, szakadt ruhában áll.
Félregombolt, festékes
ingjén munkája piszka.
Alakul a kép. Ébred.
 
Csapzott haja szemébe lóg,
oda nyúlni is fáradt
de fest tovább. Reggelre
életre hívja a vásznat.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

08.
szeptember

Áldás

fuloptamas  |  Szólj hozzá!

 

Lassan kopok lépteim után,
a szél cirógat, vakar.
Cifra ablakok alá fekszem
és a langyos meleg betakar.
 
Fent az égen... Rég megírták már,
nincs semmi tartalékba.
A kék, az arany, a felhők, mind
az éhes szemek martaléka.
 
Ha ez a magasságos pompa
egyszer csak felszakadna,
szivárogni kezdene a menny
s becsurogna az otthonokba.
 
Az emberek leborulnának
és kérnék térden állva
istent: ruhástul, piszkosan, hadd
fürödjenek a Mennyországban.

 

 

Szólj hozzá!

 

Ha egyszer megérkezem hozzád
véresen és csupaszon,
zihálva és szív nélkül,
én mindent letagadok.
 
A nevem, azt, hogy ki vagyok,
azt, hogy ki voltam,
ezerszer feltépett múltam, 
letagadlak téged,
akibe most belebotlottam
és kérdő tekinteted
majd lecsorog rólam.
 
Letagadom egyenként az ujjaim.
 
Nincs ez, meg ez, meg ez, meg ez, meg ez se
és azért a jobb kezemre nézek
mert az szorítod éppen, azt érzed.
 
Letagadom a testem és annak foglyát,
szökni vágyó lelkem,
letagadok mindent, ami egykor
aktívan élt bennem.
 
Ha van hozzá gusztusod és késed,
ess nekem, nyúzd le a bőröm,
azt itt hagyom neked a fogason
ha kéred.
 
Ha egyszer megérkezem hozzád,
csak állunk majd egymással szemben
és én letagadok mindent,
amit csak le lehet.
 
Arcod, hangod, hajad, a neved.

 

12 komment

Árva gyermek,
tudom, nem születtél volna meg
magadtól.

Tükörsima lelkeden
már egy mély lélegzet is
karistol.

Áttetsző vagy a világnak,
szinte láthatatlan és mégis
mennyire törékeny.

Az átlagosnak fel se tűnő,
várt fordulat
egy regényben.

Lépteid nem érezni,
súlyod nem súly.

Mi megfogható belőled:
csak a csont és a hús.

Minden, ami történik
csak látszólagos felfordulás.

Létezésed egy vessző,
évezredek óta tartó elbeszélésben
egy pillanatnyi megakadás.

 

Szólj hozzá!

26.
augusztus

Romok

fuloptamas  |  Szólj hozzá!
Lerombolt szerelmek
rúzsfoltos téglarakásain
lángra kapnak lépteim.
 
Késsel a hátamban vonszolom magam
miközben a porban játszó
ártatlan kisgyermekek arcát
forró lángnyelvek cirógatják.
 
Tehetetlen üvöltésük
a lángok martaléka.
 
Csontig marja bőröm
majd belevési neved
az egyre bomló idő.
 
Nincs mibe kapaszkodjak.
 
Feloldana az önkívület
ha elrejtőzhetnék betűk közé, 
illatos oldalak hasábjain.
 
Elmosódnék a szemedben
de nem mint a könny,
amit azonnal elmorzsolsz,
 
úgy mint egy kacskaringós
mondat, amihez bármikor
visszatérhetsz, amit
bármikor újraértelmezhetsz.
 
Maradék bőröm lefejtem magamról,
hadd szaggassák cafatokra
a harsányan csaholó, pajkos ebek.
 
Eleven, zörgő csontváz
lépked a romokon,
keresi arcát, keresi önmagát,
amit már tükörből sem ismer. 

Szólj hozzá!

Szél hátán felkapaszkodott
üvöltés magasodik a romok fölé.
Fegyverropogás bordái közé
szorult csend fuldokol.
 
Tiszta kezekre száradt vértől
tapadó ujjak a ravaszon.
Meghalunk mert meghalunk,
a halál lepereg az arcokon.
 
Alig vonszolja magát,
szinte magatehetetlen
az idő. A felhőkön
gyászfekete, csipkés terítők.
 
A távcsövön keresztül kémlelt
végzet egyre közelebb. Lassan
közelít vagy hirtelen lecsap.
 
Meghalunk mert meghalunk.
 
Testünkben golyó,

szemeinkre makacs álom tapad. 

Szólj hozzá!

Tárgy vagyok. Néma és mozdulatlan.

Ott maradok, ahova teszel.

 

Szempár vagyok. Kialvatlan.

Az ágyad. Ahova fekszel.

 

Fejed alatt párna.

Ablakodon beszűrődő fény.

 

Gyűrődés a ruhádon. Egy folt.

 

Verstöredék.

Egy sor.

Szólj hozzá!

 

Tegnap minden félelmemet

zsebre vágtam és elindultam,

hogy halálra ijesszem az estét.

 

Ezt a néma, alaktalan rejtélyt,

amiben bármi megbújhat.

 

Ezt a néma, alaktalan rejtélyt,

amibe sokszor a legaljasabb szándék furakszik.

 

Sokáig próbálkoztam.

 

Törött sörösüveget kaptam fel

és azzal hadonásztam.

 

Meglepetésszerűen zajt csaptam,

kukákat rugdostam és borítottam.

 

Bizonyos időközönként

váratlanul felordítottam.

 

Hosszú órák eredménytelensége után

az egyik sarkon egy rémálmom kaptam elő

de az izgalomtól kiejtettem a kezemből. 

 

Véres hajcsomók, borotvaéles fogak,

leszakadt végtagok hulltak szerteszét.

 

Elsápadtam, lassan hátrálni kezdtem

majd üvöltve rohantam hazáig.

Szólj hozzá!

A falak sápadt fehérjén 
megpihen az árnyék 
s a bútorok is hallgatnak. 

Az álmos és kimondatlan 
szavak elnyújtóznak 
a papíron s nem mozdulnak. 

Játékom a toll, amiből 
hevesen tör elő 
kacskaringózva a beszéd. 

Játékom a csend is, amit 
kedvemre törhetek, 
morzsolhatok ujjaim közt. 

Játékom még a gondolat, 
ez a nyughatatlan 
örök csellengő, szökevény. 

Minden a játékom lehet 
amihez óvó és 
gyengéd szeretettel nyúlok. 

Minden a játékom lehet, 
még az olyasmi is, 
amivel játszani nem lehet. 

Ilyen ez a vidám szoba, 
tele játékokkal 
és ha itt vagy, játékom vagy.

6 komment

süti beállítások módosítása