Eleven táplálékként
az éjszaka korgó gyomrába
vetem magam.
Kint azonnal vállaimra hull a sötét
és mellém szegődik egy vézna árnyék.
Ürességtől kong a környék,
ahol régóta már minden léptem idegen,
csak megyek és oldalra pillantva látom,
ahogy a sápadt holdfény lustán megcsillan a síneken.
Nem a csend az, ami ijesztő,
nem is a váratlan kanyarokkal teli szűk sikátorok,
nem is a köd szaggatta homályos alakok,
nem is a táblák, házak, eső verte ablakok.
Egy valami frusztrál nagyon:
a körülöttem ólálkodó baljós nyugalom.
De mégis, olyan békések tőle az utcák
és a házak falai,
mint az arcon elkenődött szelíd álom,
vagy mint szerelmesek veszekedéseinek végén
finoman ütköző ajkaik.
Formát öltenek a gondolatok,
álmok és rémálmok.
Egy porcelán váza sétál belsejében a boldogsággal,
két villanypózna közé kifeszített cérnaszálon.
Újrakezdésre nincs lehetőség.
Összetörve, darabokban
létezhet folytatás.
