Még sose hozott ilyen hideget a tél,
ha nem jutnál eszembe olyan sokszor,
már rég megfagyott volna a szívem.
Mikor elmentél, még sokáig meleg maradt a kilincs,
a szobában különös illatok kergetőztek,
magától reccsent a padló és napokig csöpögött a csap.
Élt a ház és minden sarok de ma már?
Ma már csak halvány sejtések csiklandoznak
azzal kapcsolatban, hogy merre jársz és hol vagy.
Még sose esett ennyire rosszul a levegő,
még sose engedelmeskedett a tüdőm ennyire kényszerből.
Most hideg van, nagyon fázom
de tudom, most jön az ősz után a tél, tél után a tavasz,
tavasz után a nyár és így tovább...
Te, aki forróbb voltál a Napnál és szeszélyesebb
a hirtelen lesújtó viharoknál, most gyorsabban
olvadsz, mint hó a tavasz küszöbén, gyorsabban
múlsz, mint amilyen gyorsan én melegszem át
a kályha tüzénél otthon, egy hosszú nap után
és egyszerűbb lettél, mint az 1-szer 1.
De sehol sem talállak. Hol vagy?
Én nem kértem, hogy menj.
Amíg újra eljössz, makacs maradok, akár egy kisgyerek,
lekuporodok egy sarokba, ugyanazt hajtogatva:
már pedig itt leszel, itt leszel újra mert ha az idő nem hazudik
akkor te sem, és én neked, csak neked fogom elhinni majd,
hogy nem csak a Nap csókol őszintén és mindig melegen.