Valóságba pottyantott kockacukor

Hogy ne unatkozz ha sétálsz, 

felhők széleibe kenem 

tintaszagú titkaimat. 

Nézz fel, olvass, érts meg. 

Órák telnek vánszorogva, 

a Nap az üres délutánt 

színarany sugaraival 

nyájasan kínálja. 

A fárasztó nappaloknak 

romjain sétálok haza, 

talpam alatt ropog minden 

mit elfelejtettem. 

Kipakolok a zsebemből: 

aprópénz, papírok, egy toll, 

fülemben egy ott felejtett 

nevetés, ez minden. 

Egyre jobban álmosodom, 

hiába egyensúlyozok

az alvás peremén, még egy 

perc és lezuhanok. 

Álmaim alá merülök,

hogy reggelre felhozhassam 

neked a kagylóhéjba zárt 

kedves, szép szavakat. 

Egy sötét szobában állok 

az ablaknál, észreveszlek, 

leszegett fejjel, lassan mész 

ahogy én is jöttem. 

Mintha hozzám beszélnének 

a mozdulataid, mintha 

elvárnád, hogy lapozgassak 

benned értő szemmel.  

Egyre jobban távolodsz és 

én a szoba ablakából 

finom, lassú lépteidből 

kiolvasom: fázol. 

Még látom, ahogy egy tollat 

veszel elő, magasra nyúlsz 

és összefirkálod amit 

neked írtam oda. 

Zihálva ébredek... 

Úgy vagy bennem, mint a vér. 

Nem érezlek, nem látlak 

mégis tudom, hogy bennem keringsz. 

Ha megvágnám magam, 

akkor kezdenél lassan 

szivárogni belőlem. 

Kést ragadok s megidézlek, 

elég csak egy mozdulat. 

Rezzenéstelen arccal állok. 

Nézlek, színed, mint régen, 

melegséged ugyanaz. 

Állok s hagylak elfolyni téged. 

Bőrig áztál drágám

ebben a heves

érzelmi zivatarban,

amit sokáig vadul

zúdítottam rád.

Szárítkozz meg és öltözz át

mielőtt teljesen

át nem veszi ruhád

a giccses romantika

áporodott szagát.

Most már tudom:

ha tollam épp nem fogott,

nem a tinta

volt fogyóban,

a papír undorodott.

A fiók mélyén

porosodó régi szövegek

írtóznak maguktól, mind

öncsonkításba kezdenek

s fecnijeikre hullanak.

Zsinórban, vagy századjára

rabol ki az idő

és viszi el minden emlékem.

Precíz és profi tolvaj,

sose tudom rajtakapni.

Se kép, se hang

csak néhány betű

maradt meg nekem. Nem sok

de arra pont elég, hogy

kirakjam belőle a neved.

Egy üreges, izmos falú

tömlő, amely ritmikus

összehúzódásokkal

pumpálja a vért, 

az élet feltétele ez.

Sokan belemagyaráznak

olyat, hogy szerelem.

Ugyan mi köze lehet hozzá?

A szerelem csupán kémia.

Hangokhoz, mozdulatokhoz,

formákhoz, színekhez

ragaszkodunk tíz körömmel.

Megfoghatatlan dolgokba

szeretünk bele.

Szerelmes vagyok! - 

nem én, az érzékszerveim.

Az arc, a test,

ami kölcsönöz némi bájt

és esztétikát, a sorok

értelmet talán.

A szavak díszek.

Arany ruhákba öltöztetnek

vagy meztelenre gyaláznak.

Könnyű fátyol a halk suttogás.

K.K.K.-nak

Szavaim a zsebemben.
Gyűrött, tépett papíron
egy ember és az élet,
sorok: gyávák, meztelenek.

Még egyszer utoljára:
két kéz, gyengén támadó.
Erőtlen végtagjaim
utolsó fellázadása.

Karnyújtásnyira éden.
Mesterkélt mozdulattal
hang nélkül megütközik
a szándék arcéleiden.

Tűrés, viszonzás: zsákmány.
Az ösztönöm vezérel
ha széttéplek reggelre.
Cserébe: mámor. Átjár.

1.

Ebben a száraz magányban

egyre csak szomjazom.

A fülledt egyedüllétben

magamnak vetkőzöm.

2.

Mióta elmentél,

akárhova lépek

a talpam alatt ropog

a szilánkokra tört csend.

3.

Este elbúcsúztunk

és én fogyni kezdtem

a foszló teljességben.

4.

Szavak.Véresek.

Borotvaéles

hiánytól heges

emlékezések.

Minden ami fáj,

most megosztozik a versszakokon.

5.

A kádban a vízzel együtt

lefolyt vad szeretkezésünk is,

az orgazmus benned rekedt,

az enyém kézzelfogható volt.

Sose hazudik a testem

a tiedben meg vakon bíztam.

6.

Lassan elhervadnak mozdulataink

s apró szirmokként hullanak le nézd csak,

nem nyílnak többé finom tapintások

gyökerestül lett kitépve a szándék.

7.

Felruházlak mindennel

ami számomra szent.

Szavakat aggatok rád,

amiktől megszépülsz.

A te nevedet áldom,

hozzád imádkozom.

Mégis, adjak rád bármit

te csak meztelenül

érzed szabadnak magad.

8.

Nincs olyan, hogy te meg én,

meghízott szótlanságom.

Belenézek a tükörbe

s megvigasztalom magamat.

9.

A régen mozdulatlan,

a most még öntudatlan

Nem bírom feldolgozni a valóságot.

10.

Az idő: börtön. Az idő:

rend.

A hiány: emlék. A hiány:

csend.

Gyémántkövekkel teleszórt
takaró alá bújik az este,
enyhe köd és lámpafények
fátyla vállamon, súlytalan terhe.

Gyermeki tekintetemnek
gondos asszonyság, a Hold vet ágyat
s ez a fáradt, jámbor szempár
magát párnái közé kívánja.

Ülök a padon, törődés
koldusa, a szél csak suttogva mer
kúszni a fák lombjai közt
s a mondat számban ájultan hever.

Minden gondolatom halkan
oson lábujjhegyen otthonában,
zaklatottan, álmatlanul
bebörtönözve a koponyámba.

Ülök, mélyeket lélegzek
s magamba szívom az éjt, a látványt,
én, vak csillagok pásztora
reggelre szóra bírom a magányt.

Megvadult az élet
és reszketnek a sorok.

Most reszketve kiált utánad
minden gyötrő hiánytól lázas
és érted epekedő szó.
Nézd, a sorok is megvadultak,
egymás után és rendezetten
mégis zihálva hullanak
tintát vérezve a papírra,
erre a hófehér és
kiszolgáltatott, szent testre.

Csendben, heves mozdulatokkal
ömlik a szó a jobb kezemből.
Hallgatok de tollam vezet,
értelmes mondatokig kísér
gyáva gondolatokat, miket
a száj nem mond, csak a kéz mer.
Minden megszólalásom fájó
lüktetés lenne de leírva
csak mély, tintaszagú sebek.

Mondd, ha kinézel az ablakon,
látod-e, érzed-e? Odakinn
a mindennapok zord vadon.
Kopogj! Dörömbölj hangosabban!
Verd az ajtót, verd hangosabban!
Itthon vagyok! Ajtót nyitok!
Ajtót nyitok neked, hogy könnyen
és azonnal belém szédülhess,
hogy könnyen, azonnal, belém.

Ugye látod? Ugye érzed?

Hogy megvadult az élet és hogy dübörög,
miközben idebent reszketnek a sorok.

Dézsából ömlik a sötét

és potyognak a csillagok,

kószálnak az éjszakába

kutatva kósza, csavargó

ábrándjaim után, amik

az éjjel észrevétlenül,

hirtelen, minden nyom nélkül

fájó szívemből kihulltak.

Mert jelentettél valamit

amit azóta már ronggyá

gyűrt a reggel, már semmi nem

emlékeztet rád, csupán a

hajnal fodros szélei, mint

a szoknyád. Most új nap virrad,

pislákol már, pirulva kel,

aranyban pancsol a világ.

Kibomló sugaraival

perzseli alattvalóját

a földet, lassan mindenre

ráfolyik a fény, fák alá

bújva kényeztet az árnyék,

fájdalmas sóhajtásomban

újjászületsz, magasba szállsz

s nyüzsögni kezd minden emlék.

Szádban hallom csörgedezik,

árad a harsány nevetés,

finom mozdulataidban

bujkál a gyengéd törődés,

titkaid sejteni kevés

és ha nevetsz láthatom, hogy

puha arcodon megvillan

az isteni gondviselés.

A szellő meg-megérinti

arcomat úgy, ahogy egykor

simogatta gondoskodó

kezed, lehunyom szemeim

és látlak, hallak is téged,

halkan fülembe duruzsolsz,

az álmatlan gyötrelmeket

mind feledésbe ringatod.

Igazmondó ajkaidnál

nem láttam se szebbet, se más

ennél aprólékosabban

megmunkált hibátlan formát,

miről vadul szakítottam

a hűség mézédes terhét

s ígéretet, hogy amíg élsz

én kapom fáid gyümölcsét.

És ha a nappal elillan,

újra nyakamba zuhan az

apró csillagoktól bódult

részeges éjjel, messzire

száll minden illat, hiába

kihűlt szívem többé már nem

melegíted fel a szóval,

hiányod ismét ugyanaz.

A virágok elhervadnak,

a neked szakított rózsa

szirmai levedlik maguk

és elfeketednek, minden

megdermed miközben ráz a

hideg, körülöttem minden

ájultan hever, szél se fúj,

becsaptál, csak terhed voltam.

Vetkőzd le önmagad!

Ott az asztalon egy kés,
ragadd meg és szúrd ki a
szemeim, döfd beléjük!
Először a jobba majd
a balba is, csak szúrjál!
Sóvárgó tekintetek
ne tudjanak magukhoz
édesgetni soha már!

Vágd ki a nyelvemet is!
Többé ez a száj soha
ne ejthesse ki neved,
többé kódolt érzelmek
rejtekhelye ez a szerv
tegyél róla, ne legyen!
A beszédre amúgy is
már mióta képtelen.

Vágd le egyesével az
ujjaimat, hogy többé
ezek a kezek érted
epekedő, fájó sort
görcsben, a hiányodban
matatva zaklatottan,
álmatlan éjjeleken
lapra ne vethessenek!

Meg ne érinthessenek...

Levetkőzöd önmagad,
olyan természetesen,

ahogy egy gyertyalángot
fújnál el, ami árván,
csöpp melegét és fényét
veti a kezeidre,
amikkel megcsonkoltál.
A hófehér falakra
vérrel szívet mázoltál,
nevettél s megcsókoltál.

Véresek a falak,
a papír, a ruhád is.
Bántanod kellett, hogy
levetkőzhesd önmagad.

Egy vastagon kirúzsozott késsel
vágom fel a hasadat kedvesem,
lágy mozdulattal mégis érzéssel
hadd lássam belülről ezt a testet.

A melleidtől a köldöködig
váglak fel, sikítasz, vadul reszketsz,
falfehérré sápadsz, véred ömlik
gyötrelmes, vad játék ez, hogy szeretsz.

Fájdalmad lenyűgöz, fürdök benne
akár egy kisgyerek anyja meleg,
kedves szavaiban, a véred kedves
éppilyen meleg mint a szerelmem.

Arcod és körmeid is kifestem
a kín tűzpiros könnycseppjeivel
hiszen szépségedre felesküdtem
szép leszel akkor is ha elvérzel.

Nézem arcod izmait, hogy rezdül
a sok finom vonás, a rémület
mint a villám, szórod szemeidből
ily' tiszta szenvedést csak szív szül meg.

Megkínozlak pusztán törődésből
véreddel rúzsozlak, te elájulsz
én beléd döföm a kést önzésből
tudom, álmodban úgyis elárulsz.