Vetkőzd le önmagad!
Ott az asztalon egy kés,
ragadd meg és szúrd ki a
szemeim, döfd beléjük!
Először a jobba majd
a balba is, csak szúrjál!
Sóvárgó tekintetek
ne tudjanak magukhoz
édesgetni soha már!
Vágd ki a nyelvemet is!
Többé ez a száj soha
ne ejthesse ki neved,
többé kódolt érzelmek
rejtekhelye ez a szerv
tegyél róla, ne legyen!
A beszédre amúgy is
már mióta képtelen.
Vágd le egyesével az
ujjaimat, hogy többé
ezek a kezek érted
epekedő, fájó sort
görcsben, a hiányodban
matatva zaklatottan,
álmatlan éjjeleken
lapra ne vethessenek!
Meg ne érinthessenek...
Levetkőzöd önmagad,
olyan természetesen,
ahogy egy gyertyalángot
fújnál el, ami árván,
csöpp melegét és fényét
veti a kezeidre,
amikkel megcsonkoltál.
A hófehér falakra
vérrel szívet mázoltál,
nevettél s megcsókoltál.
Véresek a falak,
a papír, a ruhád is.
Bántanod kellett, hogy
levetkőzhesd önmagad.
