Megvadult az élet
és reszketnek a sorok.
Most reszketve kiált utánad
minden gyötrő hiánytól lázas
és érted epekedő szó.
Nézd, a sorok is megvadultak,
egymás után és rendezetten
mégis zihálva hullanak
tintát vérezve a papírra,
erre a hófehér és
kiszolgáltatott, szent testre.
Csendben, heves mozdulatokkal
ömlik a szó a jobb kezemből.
Hallgatok de tollam vezet,
értelmes mondatokig kísér
gyáva gondolatokat, miket
a száj nem mond, csak a kéz mer.
Minden megszólalásom fájó
lüktetés lenne de leírva
csak mély, tintaszagú sebek.
Mondd, ha kinézel az ablakon,
látod-e, érzed-e? Odakinn
a mindennapok zord vadon.
Kopogj! Dörömbölj hangosabban!
Verd az ajtót, verd hangosabban!
Itthon vagyok! Ajtót nyitok!
Ajtót nyitok neked, hogy könnyen
és azonnal belém szédülhess,
hogy könnyen, azonnal, belém.
Ugye látod? Ugye érzed?
Hogy megvadult az élet és hogy dübörög,
miközben idebent reszketnek a sorok.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://fuloptamas.blog.hu/api/trackback/id/tr442448848
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.