Hogy ne unatkozz ha sétálsz,
felhők széleibe kenem
tintaszagú titkaimat.
Nézz fel, olvass, érts meg.
Órák telnek vánszorogva,
a Nap az üres délutánt
színarany sugaraival
nyájasan kínálja.
A fárasztó nappaloknak
romjain sétálok haza,
talpam alatt ropog minden
mit elfelejtettem.
Kipakolok a zsebemből:
aprópénz, papírok, egy toll,
fülemben egy ott felejtett
nevetés, ez minden.
Egyre jobban álmosodom,
hiába egyensúlyozok
az alvás peremén, még egy
perc és lezuhanok.
Álmaim alá merülök,
hogy reggelre felhozhassam
neked a kagylóhéjba zárt
kedves, szép szavakat.
Egy sötét szobában állok
az ablaknál, észreveszlek,
leszegett fejjel, lassan mész
ahogy én is jöttem.
Mintha hozzám beszélnének
a mozdulataid, mintha
elvárnád, hogy lapozgassak
benned értő szemmel.
Egyre jobban távolodsz és
én a szoba ablakából
finom, lassú lépteidből
kiolvasom: fázol.
Még látom, ahogy egy tollat
veszel elő, magasra nyúlsz
és összefirkálod amit
neked írtam oda.
Zihálva ébredek...
