Csendből is
felépíthetők a legnagyobb
borzalmak.
A szoba
sűrű homályában ott lebeg
a múlt és
az éjből
hímzett gyászfekete köntösben
elém hull.
Zsebbe nyúl
és a lábaim elé szórja,
ami volt:
neveket,
sebhelyes arcokat, megkövült
üvöltést,
több tonna
magányt egy szakadt papírlapon.
Emlékszem...
Keresek
egy szikét, gondosan letörlöm
róla a
megszáradt
vért s felhasítom a mellkasom,
hogy végre
kihulljon
a szívem, a szív, ez a lustán
dobogó
kődarab,
ez a férgek rágta, ábrándok
mérgétől
fekete
szerv, hulljon ki, nem ide való.
Nincs tovább.
A hazug,
már többször arcon köpött idő
a falra
kiszögelt
órán játszik bús melódiát,
csak kattog
s a szőnyeg
mohón szürcsöli a véremet.
Hidd el, hogy
csendből is
felépíthetők a legnagyobb
borzalmak.
