Dézsából ömlik a sötét
és potyognak a csillagok,
kószálnak az éjszakába
kutatva kósza, csavargó
ábrándjaim után, amik
az éjjel észrevétlenül,
hirtelen, minden nyom nélkül
fájó szívemből kihulltak.
Mert jelentettél valamit
amit azóta már ronggyá
gyűrt a reggel, már semmi nem
emlékeztet rád, csupán a
hajnal fodros szélei, mint
a szoknyád. Most új nap virrad,
pislákol már, pirulva kel,
aranyban pancsol a világ.
Kibomló sugaraival
perzseli alattvalóját
a földet, lassan mindenre
ráfolyik a fény, fák alá
bújva kényeztet az árnyék,
fájdalmas sóhajtásomban
újjászületsz, magasba szállsz
s nyüzsögni kezd minden emlék.
Szádban hallom csörgedezik,
árad a harsány nevetés,
finom mozdulataidban
bujkál a gyengéd törődés,
titkaid sejteni kevés
és ha nevetsz láthatom, hogy
puha arcodon megvillan
az isteni gondviselés.
A szellő meg-megérinti
arcomat úgy, ahogy egykor
simogatta gondoskodó
kezed, lehunyom szemeim
és látlak, hallak is téged,
halkan fülembe duruzsolsz,
az álmatlan gyötrelmeket
mind feledésbe ringatod.
Igazmondó ajkaidnál
nem láttam se szebbet, se más
ennél aprólékosabban
megmunkált hibátlan formát,
miről vadul szakítottam
a hűség mézédes terhét
s ígéretet, hogy amíg élsz
én kapom fáid gyümölcsét.
És ha a nappal elillan,
újra nyakamba zuhan az
apró csillagoktól bódult
részeges éjjel, messzire
száll minden illat, hiába
kihűlt szívem többé már nem
melegíted fel a szóval,
hiányod ismét ugyanaz.
A virágok elhervadnak,
a neked szakított rózsa
szirmai levedlik maguk
és elfeketednek, minden
megdermed miközben ráz a
hideg, körülöttem minden
ájultan hever, szél se fúj,
becsaptál, csak terhed voltam.
